A továbbiakban ezzel az írással emlékezünk meg Sri Deep Mahaprabhuji 1963-as távozásáról, mely részlet a Lila Amrit című könyvből.

Hat hónappal később Mahaprabhuji ismét emlékeztetett bennünket közelgő távozására, és két hónappal a megjósolt időpont előtt bejelentette a helyet, ahol szamádhi emlékművét fel kell építeni. Számos ember gyűlt össze a khatui ásramban, ahol Mahaprabhuji most már minden nap szatszangot tartott.

Egyik közeli tanítványa, egy Vaidya Asha Ram nevű ayurvédikus orvos nem hitte el, hogy Mahaprabhuji ilyen hamar elhagyja a világot. Vaidya Asha Ram azt mondta, hogy Gurudéva túlságosan egészségesnek és boldognak látszik ahhoz, hogy meghaljon, ezért december 4-én arra kérte Maháprabhujit, hogy hazatérhessen, és folytathassa munkáját.

"Asha Ram, holnap elmegyek innen. Maradj addig" - mondta neki Mahaprabhuji.

Asha Ram és sok más tanítvány azonban még mindig nem hitt neki, és úgy gondolták, hogy Gurudéva csak eljátssza az egyik isteni liláját, ezért elhagyták az ásramot. Ezt a mai napig bánják.
Ezekben a napokban Mahaprabhuji olyan volt, mint egy győztes király. Fény vette körül, és élénknek és fiatalnak látszott, pedig már 135 éves volt.
Rani szobámban, 1963. december 5-én hajnali négy órakor, meditációm közben látomásom volt Mahaprabhujiról, amelyben a kezét a fejemre tette.
"Ma a szatya lokába megyek" - mondta mosolyogva. "Nézd, négy küldött jött, hogy elkísérjen engem. Mögötted állnak."
Amikor körülnéztem, négy dévát láttam az Úr Visnu megjelenésével, akik tiszteletteljesen, összekulcsolt kézzel hajoltak meg Maháprabhuji előtt."Világegyetem Ura, nagy ünnepség készül a fogadásodra. Mindenki téged vár, és arra kérünk, hogy késedelem nélkül indulj el".

Meglepődtem, hogy az Úr Visnu egyszerre négy személyben jelenik meg, majd Maháprabhúdzsi elmagyarázta.

"Ezek nem maga Visnu, hanem csak a hírnökei. A Visnu lókában minden lakó úgy él, mint az Úr Visnu, a Siva lókában úgy, mint az Úr Siva, a Brahma lókában úgy, mint az Úr Brahma, az Indra lókában úgy, mint az Úr Indra és a Déva lókában úgy, mint a dévák. Az egyes szintek lakói olyanok, mint a Mesterük."

Egy díszes trón, amely úgy ragyogott, mint a Nap, csillogó gyöngyökkel és drágakövekkel díszítve, lebegett Maháprabhuji felé, és ő felemelkedett, készen arra, hogy visszatérjen isteni otthonába. Mint egy mennyei jármű, a trón a négy hírnökkel együtt gyorsan vitte Maháprabhúdzsit az űrben.
A gandharvák (angyalok) énekekkel dicsérték Gurudévát, amikor áthaladt az asztrális szintjükön. A Déva lókában (az istenek birodalmában) mennyei táncok és énekek fogadták. Az Indra lókában (mennyország) Indra, az istenek ura, Dharma Raj (a dharma királya) és sokan mások ajándékokkal halmozták el Mahaprabhujit. A Vishnu lókában a fogadtatása pompás volt, és maga Laksmi istennő díszítette fel Mahaprabhujit virág-málával. Siv -lokában a fogadtatás más volt. Siva a tandava-táncot adta elő a tiszteletére. Így érkezett Mahaprabhuji a szatja lokába, amely fényesen világított, mintha ezernyi Nap világítana, noha ott sem Nap, sem Hold nem ragyog. A szatja lóka tele van örök boldogsággal - ánandával. Nem létezik kettősség, mint a meleg és a hideg, a fájdalom és az öröm, a fényesség és a sötétség. Csak egyetlen hang tölti be az egész teret:

Om szatja Brahma Sri Deep Narayan pari puran namaha

Ez a hang minden más szinten is rezonál.

Meditációmban a fizikai tudatomon kívül voltam, és tanúja voltam mindezen jeleneteknek. Egy pillanat alatt azonban a látomások eltűntek, és ismét visszatértem a normál tudatállapotomba. Egész nap erre a látomásra gondoltam.

1963. december 5-én, szerdán a szokásos módon reggeli szatszangot tartottak a Sri Deva Dungary Sannyas Ashramban, és Mahaprabhuji praszádot adott mindenkinek. Tíz perccel öt óra előtt beszélt a jelenlévőkhöz.

"Kedveseim, ha van még kívánságotok, most mondjátok el, mert hamarosan elbúcsúzom tőletek".

Néhány pillanatig csend volt. Aztán jött az egyetlen kérdés a jelenlévők részéről.

"Mester! Egyedül hagysz minket itt?"

Mahaprabhuji szavai megáldották őket.

"Ne féljetek! Ti mindig velem vagytok, és én is veletek vagyok. Bármikor, amikor bhaktáim rám gondolnak, jelen leszek, függetlenül attól, hogy milyen ország, milyen hely, milyen év van.

"A lelkem elpusztíthatatlan és halhatatlan. Csak a fizikai test halandó, mivel az öt elemből áll. Ez egy megváltoztathatatlan, természetes törvény, de tudnotok kell, hogy én mindig veletek vagyok. Azok a bhakták, akik ma nem tudnak itt lenni velem, szintén látni fognak még egyszer, és teljesíteni fogom a vágyaikat.

"Nehéz idők közelednek, és a világot romboló erők és hitetlenség fogja befolyásolni. De ti maradjatok állhatatosak, és soha ne tévesszétek el az utatokat! Semmi sem tartozik hozzátok. Ragaszkodjatok az igazsághoz, és mindig emlékezzetek Istenre."

E búcsúszavak után, pontosan hajnali öt órakor Mahaprabhuji elkezdte az OM-et zengetni. A prána és az apána egyesült, és felemelkedett a brahmarandhra felé. A jelenlévők tisztán hallották, ahogy az OM megnyilvánulása Mahaprabhuji testében felemelkedik, majd áthalad a sahasrar csakrán. A szíve megállt, és a teste kezdett kihűlni, de az arcáról még mindig sugárzott szelíd mosolyának isteni ragyogása. Ilyen szamádhi csak az istenmegvalósított jógiknál lehetséges.